Húsz-harminc év múlva egyáltalán nem azok az emberek fognak élni és folyamatokat meghatározni, mint akik ma – sok mindenhez hasonlóan ez a nyugdíjprobléma egyik alapja is.

Holtzer Péter nyugdíjszakértő, a Nyugdíj és Időskor Kerekasztal volt elnöke.

Teszek egy kísérletet, és megpróbálok kilépni azokból a keretekből, amelyekbe a nyugdíjról szóló elmélkedés be van szorulva. Ahogy egy komoly sajtótermék tenné. Választási kampányban is. Teszem mégpedig ezt úgy, hogy iderántom sokunk egy másik kedvenc témáját, a cikluselméleteket.

A nyugdíjtémáról szóló eszmefuttatások nagy vonalakban arról szólnak, hogy „akkor jó ötletnek tűnt”. A mindenkori következő generációkra bízni a működés fenntartásához szükséges befizetéseket, úgy, hogy közben nem takarít meg a rendszer, sőt derekasan túlígéri magát. Avagy: a magángazdaságra, munkáltatókra és az általuk működtetett nyugdíjalapokra, befektetési piacokra és biztosítókra bízni azt, hogy nem túl sok bérarányos elvonásból magas szintű időskori megélhetés legyen. A világ egyes országaiban az állam jövőbeli nyugdíjfizető képességében tört meg a bizalom. Máshol a piaci intézményrendszer hasonló ígéretteljesítő képességében. A kettő persze nem zárja ki egymást.

Cikluselméletek már régóta vannak, felületes és alaposabb változatokban. Mindegyik tulajdonképpen arra alapul, hogy kollektíve elfelejtjük, amin már átmentünk korábban, és hogy a visszacsatolások messze nem működnek tökéletesen – mindig túllendülünk az „optimális” egyensúlyi helyzeteken, beszéljünk gazdaságról vagy társadalomról. Rövid és hosszú ciklusokról is szoktak beszélni, egyesek hisznek a számmágiákban (pont 20 év, 30 év, 80 év ismétlődés), de nem ez a lényeg.

Arról viszont erős meggyőződésem van, hogy az alaplogika helyes. Mivel az ember nem olvasó lény , ezért abból tud következtetéseket levonni, amit megél, illetve amit a környezete (szülei, iskola) belenevel. Ezért sem meglepő az, hogy nagyjából minden negyedik generációra húzható rá sok hasonlóság (ebben a műfajban mostanában sokszor hivatkozott alapmű a HoweStrauss-féle Fourth Turning). Bizonyos társadalmi trendekbe belenő az ember, hallja-látja szüleit, és figyelme még nagyjából ki tud terjedni a nagyszülei idejéig (talán), és értelemszerűen mindent másképp akar. De hogy (a máról beszélve például) harmincas évek miért is hasonlítanak annyira  a mi időnkhöz (és nem csak a bulvársajtó szintjén), arról már nemigen van élő emlékezet.

Egy nagyon egyszerű egymondatossal:

az erős állam iránti igény és az erős állam meglétének hullámzásai követik egymást a generációk során.

Gondoljunk vissza, a harmincas-negyvenes évek  súlyos gazdasági krízise, majd háborús borzalmai megerősítették a rend, a közösségi értékek iránti igényt, amelyet az állam ki is szolgált. A hippi flower-power hatvanas évek idejében lázadtak fel a fiatalok ez ellen, majd jött a nyolcvanas évektől a „szabadpiac”, a kis állam. Ez vezetett aztán az egyre gyakoribb és egyre súlyosabb pénzügyi és azokkal összefüggő társadalmi válságokhoz, amelyben jelenleg benne élünk, és amelyekre most születnek az egyelőre elég sikerületlen válaszkísérletek – messze még a vége. Ez így egy teljes kör. Ahogy ugyanezt az egymondatost egyébként a befektetési piacokra szokás lefordítani: a félelem és a mohóság ciklikusan váltakozik – a jelenség ugyanarra épül.

Az erős kormányból gyenge lesz, majd visszaerősödik

Az egymondatost kissé kibontva: miközben a prioritások eltolódnak az erős közösségi értékektől az individualizmusig és vissza, és eközben az erős kormányból gyenge lesz, majd visszaerősödik, megtapasztaljuk a nagy egyenlőtlenségek csökkenését, majd visszaerősödését is (ez sok helyen mostanában csapta ki a biztosítékot ). Közelebb lépve immár nyugdíjtémánkhoz is, miközben a társadalmi normák követését azok támadása, figyelmen kívül hagyása, majd újrafelfedezése követi, a család is először gyenge kötelékké válik, majd ismét erősödik, és a gyermekszületés/termékenység is a megelőző posztkrízis robbanást követően csökken, majd – a már gyengébb visszhang (baby boomerek/Ratkó-gyerekek gyerekei) után – válságba torkoll, mielőtt újra kezdene magára találni. Eközben a gyerekek nevelése is eleinte gyengül, és a szülői gondosság alig védi a következő generációt, míg a ciklus végére, a krízis és káosz idejére ez visszaerősödik, és túllendül egy erősen óvó állapotba (pl. az oktatás fontosságára fókuszálás sokkal több családi pénzügyi befektetés árán is, a nehezedő időkben az életben történő alkalmazkodás érdekében).

Igen, mindez általánosítás. Továbbá, igen, más-más országokban, régiókban más lehet a dinamika. Valamint ellenpéldák is mindig lesznek. Ettől még a gondolat használhatónak tűnik.

Ma legalább már aggódunk

Minden generáció az őt körülvevő mindenkori „új normákba” nő bele. A ma pályakezdő fiataljai számára már természetes alapigazság, hogy nekik nem lesz úgy nyugdíjuk, mint a nagyszüleiknek, sem állami, sem piaci, vállalati nyugdíjalap-rendszerek nem fogják tudni „megvédeni” a dolgozókat a korábbi szinten. Ez még húsz éve sem így volt, az előrelátók, szakmabeliek már akkor beszéltek a közelgő problémákról, de a közvéleménybe nagyjából az elmúlt egy generáció alatt épült be meghatározóan (figyelem: nem Magyarországról beszélek, mindenhol ez a helyzet).

Az újféle szocializáció újfajta alkalmazkodást fog magával hozni – magától. A mostanában és a következő években induló generáció már kevésbé költekezik majd felelőtlenül, többet fog félretenni, mert nem lesz választása, és mert mindez már nem újság, hanem premissza. Konzervatívabb értékek, a család erősebb fogalma jelenik ismét meg. Ma még senkinek fogalma sincs arról, hogy amikor bekövetkeznek azok az idők, tíz-húsz éven belül (hol mennyi), amikor a túlígérkezett állami rendszerek és/vagy a túlzott ígéreteket tett vállalati nyugdíjalapok egyszerűen nem tudják szállítani ezeket (mert tényleg nem lehet annyi folyó járulékot beszedni, és mert valóban nem fognak mindörökké néhány éven belül duplázódni az értékpapír-árfolyamok), akkor pontosan mi is lesz. Hogyan fogja egy teljes generáció (az enyém ) benyelni a békát. De azt legalább érezhetjük a fentiek alapján, hogy a hosszú távú alkalmazkodás elindul(t).

A nyugdíjexpanzió tehát az én olvasatomban egy ugyanolyan, nagyjából négygenerációs, nyolcvan évre nyúló ciklus, mint oly sok minden más. A legutóbbi nagy háború utáni békeidők egyik folyománya lett a „túl nagy jólét” a nyugdíjszínvonalakban is, és ennek visszarendeződése is része annak, ahogy egy újabb kör bezárul. Észhez térés, kijózanodás. Hosszú távú demográfiai átmenetek új egyensúlyainak kalibrálása. Mindezt okos nyugdíjpolitikák segíthetik ugyan (ismét csak figyelem: nem Magyarországról beszélek …), de az egésznek alapvetően az az alapja, amit oly nehezen szoktunk felismerni:

húsz-harminc év múlva egyáltalán nem azok az emberek fognak élni és folyamatokat meghatározni, mint akik ma.