Mitől élünk ma ennyire felfokozott információs zajban? Gondot okoz ez bárkinek? Van-e kapcsolat a jogállami működés és a média között? Rövid áttekintés következik a hazai társadalmi nyilvánosság nem is annyira lappangó tüneteiről. 

Feledy Botond, külpolitikai elemző

Elképesztően fárasztó az információs zajban valóságmorzsákra pecázni. Ha pedig az ember mégis elég morzsát összeszed, akkor talán rendelkezhet részigazságokkal. Nem reális elvárás a befektetett energiát és időt illetően, hogy ezt a társadalom nagyobb része megtegye.

Amikor kevés információ cirkulál, önmagában a hozzáférés értékes. Ilyen korokban pénzt lehetett kérni egy tévékészülék üzembentartásáért, vagy éppen egy darab papírért, nem kevés ólommal rajta. Nem véletlenül lehetett – a működés egy részét fedező – tévédíjat beszedni Magyarországon is a Medgyessy-kormány döntéséig, amikor „ingyenes” lett a közmédia, így azóta a teljes költségvetéséről szavaz évente a parlament. Ez a közmédia függetlenségét a mindenkori hatalomtól szimbolikusan is ellehetetlenítette, bár túlnyomórészt a politikai kultúra függvénye, hogy hogyan bánik a parlament és a mindenkori kormány az ország közmédiájával.

Aztán jöttek az ingyenes lapok a mozgólépcsők tetején szerte Európában, és reklámból élhetett egy szerkesztőség. Ezek színvonalban, illetve terjedelemben aligha versenyezhettek a hagyományos napilapokkal, viszont egész nagy példányszámot produkáltak.

A közösségi médiafelületek társadalmi hatását – bő tíz évvel megjelenésük után – végre kezdjük felmérni. Újszerű módon befolyásolták a médiafogyasztási szokásokat, a politikai és marketingkampányok alakulását. A felületek használatáért – érdekes módon – a saját adatainkkal fizetünk. Nincs előfizetési díj a Google vagy a Facebook szolgáltatására, csak éppen az adatokhoz való hozzáférést kötik ki. A profit nagyságát pedig nem az határozza meg e cégeknél, hogy a felhasználók mennyit hajlandóak fizetni, hanem az, hogy az ő adataikkal milyen mértékben szolgálhatók ki a hirdetők. Úgy is mondhatjuk, hogy

a valódi ügyfelek a fizető reklámozók, az ő érdekeiket fogják szem előtt tartani,

hiszen ez van hatással arra, hogy mennyit költenek, tehát végeredményben ez befolyásolja a vállalat jövedelmezőségét. Nem véletlen, hogy korábban több, a Facebookon futó kvíz is porszívózott adatokat a játékosok profiljából, és ezek még csak az ismert esetek.

Mintha annak idején a sarki újságárus azzal a feltétellel adta volna oda a lapot, hogy megmondjuk neki, milyen márkájú gyerektápot vásárolunk, hova utazunk a nyáron, vagy akár hogy hánykor oltunk villanyt, ki terhes, ki kit csal. Ő pedig az összes vevője adatát összegyűjtve eladta volna azt reklámcégeknek. Akik másnap személyre nyomtatott újsággal jöttek volna vissza, kinek-kinek fogyasztási szokásai szerint.

Ez az új szerkezet átalakította azt, hogy milyen hírek hogyan érnek el hozzánk. Hiszen nem fizetünk a hírekért: ingyenes hírportálok tartalmát ingyenes felületek közvetítik, legalábbis a médiafogyasztó szempontjából ingyenesen. A piac felől nézve e Patyomkin csak a reklámfogyasztói környezet megteremtéséhez szükséges.

Magyarországon is túl vagyunk a híraggregátor oldalak fénykorán. Ezek a felületek több portál híreiből álló, folyamatosan frissülő linkgyűjtemények, azokat téma vagy népszerűség mentén csoportosítva. Ilyen módon a nagyobb híroldalak vásárolhattak olvasókat (kattintást), több pénzért jobb helyre kerülve az aggregátoroldal hírfolyamában. Ez nagyban hozzájárult a hazai internet első szakaszában a közösségi média előtt a kattintásvadász címadási ipar (szex, vér, erőszak, háromlábú kutya) kialakulásához, ahol a botrányos címnek alig-alig maradt köze a tartalomhoz.

Zaj, zaj és zaj

A fenti tényezők együttes hatását figyelembe véve aligha vonható kétségbe, hogy radikálisan nőtt körülöttünk az információs zaj. Úgy is megfogalmazható, hogy a tartalom-előállítási küszöb nagyon alacsonyra került, azaz sokan sokféle tartalmat tudnak olyan helyekre eljuttatni, amiről korábban nem is álmodhattak volna. Hogy szélsőséges példát mondjunk, az ISIS képes volt hatékonyabban toborozni francia és német vidékeken, arányaiban több embert tudott Szíriába és Irakba csábítani, mint muszlim többségű közel-keleti országokból, azok lakosságarányához képest. Legalábbis ezt mutatják az európai és közel-keleti országokból kivándorló harcosok (foreign fighter) statisztikái.

Az információs zaj mértéke a közösségi médián túl is ütemesen növekszik: a tévécsatornák számától az online rádiókon át a blogger-civil-újságíróig a felületek száma megsokszorozódott. Ezek a demokrácia és szólásszabadság kis virágai, ha a társadalmi nyilvánosság felől nézzük. Némelyek kinövik magukat, mások hamar elszáradnak. A tájékozódni vágyó olvasónak viszont alkalmazkodnia kell ehhez az új környezethez. Igyekszik a maga módján szűrni, akár informatikai megoldásokkal vagy éppen az ingyenes felületeket ingyenesen szemléző portálokkal. Most már látszik, hogy az információs zajt szűrő szakma piaca egyre erősödik:

professzionális környezetben elképesztő összegeket fizetnek azért, ha valaki képes kiszűrni a lényeget.

Ez ugyanakkor igaz az átlagos újságolvasó szintjén is: hogy örülnénk, ha lehetne tudni, hogy mely két-három lap olvasásával dőlhet hátra nyugodtan az ember.

Tolongás az információs térben

Mindenközben messze nemcsak jó szándékú szereplők vannak az információs térben. Egyfelől itthon is egyre több szó esik a megtévesztő orosz információs műveletekről. A fake news ipar másik része hirdetési bevételre hajtó csoportokból tevődik össze, de így is politikai hatásuk van. A kibertér terroristák és ellenséges országok terepévé vált, nem csupán egy-egy sztori erejéig, hanem pirkadattól pirkadatig. A hihetetlenül olcsó módon célba juttatható üzenetek kóklereket, bűnözőket és ellenséges államokat minden korábbinál nagyobb intenzitással vettek rá az információs tér torzítására.

November végén a George Washington University médiaiskolájának oktatója, Javier Lesaca hozta nyilvánosságra kutatását a katalán krízis során posztolt közösségi médiaüzenetek eredetéről. Szeptember 29. és október 5. között a Russia Today és Sputnik News orosz információs ügynökségek híreit közel ötmilliószor osztották meg. E megosztások mindössze három (!) százaléka származott természetes személyektől, az összes többi poszt szervezett, fake felhasználói láncok és botnetek tákolmánya volt. Később a spanyol külügyminiszter is megerősítette, hogy orosz IP-címekről érzékeltek aránytalan aktivitást.

Akár profitorientált, akár politikai célú dezinformációval van dolgunk, egy biztos: tovább nehezítik a tisztánlátást, priorizálást és tájékozódást. Az információhoz való hozzáférés már alig jelent valamit, mert például az orosz dezinformációs kampányok éppen az egymásnak ellentmondó információk szaporításával és felerősítésével érik el céljukat. Katalánok és spanyolok feszültségét fokozni. Nem üzenetet akarnak átadni, csak egyszerűen rombolni: társadalmi kohéziót, közösségi bizalmat, állampolgár és állam kapcsolatát. Ezeket tényekkel sem lehet ellensúlyozni, mert érzelmekre hat a dezinformáció.

Szakma maradt a 21. században is az információ kihalászása, narratívák elemzése és érdekrendszerek visszafejtése. Elemzők, újságírók és ügyfeleikből élő tartalom-előállítók mind számíthatnak arra, hogy a piac újra rájuk talál, és megfizeti majd őket. A BigData is csak jól feltett kérdésekre tud választ adni. Ha pedig lesz forrás, a nyelvileg igényes olvasók kedvéért talán még olvasószerkesztőre is telne.

Ahogy növekszik a szellemi hozzáadott érték igénye abban, hogy információból tudást állítsunk elő, úgy csökken szükségszerűen az ingyenes oldalak színvonala. Ezeket a zuhanástól többnyire csak misszionárius lelkületű újságírók, nem piaci hirdetők vagy egyre többször adományozók mentik meg, vagy politikai szereplők közvetlen érdekeinek alárendelve váltak eltartottá. A közmédiára egyre nagyobb szükség lenne, hogy rétegműsorokkal azokat is kiszolgálja, akik reklámfogyasztás szempontjából nem számítanak célközönségnek (és ezért kereskedelmi médiában nem kapnak felületet). Mégis,  éppen a hozzánk hasonló tranzitdemokráciákban tudnak a hatalmon nehezen ellenállni a csábításnak, hogy kézivezérlésre kapcsoljanak.

Társadalmi nyilvánosság nélkül jogállam sincs

A demokrácia nevű kormányforma arra szolgál, hogy elkerülje a monopol hatalom meggyökeresedését. Nem arról szól, hogy abszolút hatalmat rotálunk a játékosok között választásonként. Éppen ellenkezőleg. Arról szól, hogy a mindenkori hatalmat folyamatosan ellensúlyozza számtalan más résztvevő és intézmény. Ezért fontos a hatalmi ágak szétválasztása, a független igazságszolgáltatástól a végrehajtó hatalmon át a törvényhozásig. Máshogy fogalmazva, a nem privilegizált társadalmi csoportok biztonságát az adja meg, hogy a privilegizált csoportok kénytelenek rájuk támaszkodni a hatalmi rotáció során, kénytelenek figyelembe venni az érdekeiket. A rabszolgaságtól elég hosszú és keserves út vezetett idáig, a történelem egy nagy és kivételes lépése a demokrácia modern formája. Nem véletlen, hogy angolul “rule of law”-nak hívják, joguralomnak: nem egy abszolút monarchia, nem egy diktátor, hanem a hatalmat fékekkel és ellensúlyokkal megkötő jogrendszer tartja egyben és működteti az országot. Ezt mifelénk jogállamnak hívjuk.

Miközben rövid távon a mindenkori hatalomnak természetes módon ez gátat jelent, így a hatékonyságra törekvő hatalomgyakorló ezt korlátnak éli meg, ez nem hiba, hanem ez a rendszer célja. A kormányzó erő a mandátuma lejártáig kormányoz, a kormányzott társadalmi csoportok viszont egy életet élnek. A nem privilegizált csoportok kiszolgáltatottságának csökkentése ebből a szempontból azért közös társadalmi felelősség, ha a tiszta morális kötelezettség nem lenne elegendő, mert a demokrácia működtetésében is fontos szerepük van.

A demokrácia középosztálya, vagyis a kormányzásban közvetlenül részt nem vevő elit, abban érdekelt hosszú távon, hogy a mindenkori hatalom ellensúlyaként működjön. Nem gátként, hanem kontrollként. Mert a következő hatalmi rotáció elhozhatja a számára nem kedves politikai hatalom kormányzását is. Éppen azért, hogy majd ekkor is számíthasson a középosztálybeliek szolidaritására, a számára aktuálisan szimpatikus hatalmi erők demokratikusan szükséges korlátozására is hajlandó. Ez a hosszú távú ismételt játszmák kristálytiszta logikája. Kialakulására kevés esély volt a tranzitdemokráciákban, hiszen Közép-Európában történelmi okok miatt nem a hosszú távú tervezés az alapbeállítottság.

Az abszolút hatalom demokratikus korlátozása civilizációs ugrást jelentett. Ennek eszköze a választás, de szükséges alkotóeleme a társadalmi nyilvánosság.

Ha nincs ereje a nyilvánosságnak, akkor komoly seb tátong a jogállami működésen.

Ez a társadalmi bizalom alacsony szintjét, az értékrend tartós torzulását, polarizációt és más betegségeket mutathat. A nyilvánosság erejének újrateremtéséhez szükséges az a média, amely nem pusztán a hatalomtól független (hiszen a reklámból élő is lehet az), hanem amely kifejezetten a középosztálybeli társadalmi csoport érdekét képviseli, mert belőlük él. Csak ekkor fogja ennek az olvasórétegnek a hosszú távú érdekeit megjeleníteni.

Az erős középosztály – és nem az állam – társadalmi felelőssége, hogy megteremtse a jogállami működéshez szükséges e fenti eszközöket. Ennek hiányában nemcsak a maga társadalmi státusát veszélyezteti, hanem a többi társadalmi csoportét is, amelyek jóval kiszolgáltatottabbak státusuknál fogva a hatalommal szemben.

Az információs térben való orientáció, illetve médiafogyasztás szempontjából a társadalmilag felelősen viselkedő középosztály az, amely hajlandó áldozni arra, hogy fenntartsa a saját tájékozódásához szükséges médiát, amely a társadalmi nyilvánosságot alkotja. A kormányzottak kezében ellensúly a kormányzók hatalmának kiegyensúlyozására, a hosszú távú demokratikus fékek és ellensúlyok folyamatos olajozására. Egy ilyen média biztosan nem lehet pártos. Nem is pártatlan, inkább párt-talan. Demokrata a bibói értelemben: nem fél.

„Abban a görcsös félelmi állapotban, mely elhiszi, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a demokrácia javaival. Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni.”  Bibó István, A kelet-európai kisállamok nyomorúsága (1946)